Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Bosszúállók: Végjáték filmmel egy korszak véget ért a Marvel Filmes Univerzuma számára. A filmről magáról nehéz ténylegesen "spoilermentesen" írni bármit is, hiszen ezek az információk a kvintesszenciáját adnák a történetnek, történetvezetésnek, így ehelyett egy enyhén spoileres véleményt írok róla.
A dolog személyes élmény-jellegéhez hozzátartozik, hogy afféle Bosszúállók-maratonként egymás után nézhettem meg a nagyvásznon a Végtelen háborút és a Végjátékot. A két filmet korábban Végtelen háború 1-2-ként tervezték, de végül egy hosszú, két felvonásosos film helyett két külön alkotást készítettek számunkra a Russo testvérek. Bár a két film íve, fő nézőpontja valóban eltérő, mégsem feledtették azt, hogy valójában egyetlen epikus lezárással van dolgunk. A film ott vette fel a fonalat, ahol a Végtelen háború egy évre abbahagyta: akár a csettintés előtt 5-10 perccel, akár az után 5-10 perccel is kettévághatták volna a történetet, ugyanúgy összefüggő maradt.
A Végtelen háború és a Végjáték egyszerre egyetlen film, és mégis kettő. A Végjáték ugyanis sokkal jobban fókuszál az eredeti Bosszúállókra, azokra a szereplőkre, akikkel ez az egész Univerzum indult. Vasember, Amerikai Kapitány, Thor, Hulk, Fekete Özvegy és Sólyomszem mind-mind meghatározó alakja lett az új filmnek, a saját karakterfejlődésükkel és drámájukkal, ráadásul a csapatnak is átjött a dinamikája, valóban családkét működtek. Külön öröm volt, hogy a Végtelen háborúból kimaradt – de a korábbi filmekben is kevesebb figyelmet kapó – Sólyomszem méltó és komoly történetszálat kapott ebben a moziban. Az eredeti Hatos mellett még két szereplőt emelhetnék ki, Mordályt és Nebulát, akik szintén sok játékidőt, s komplexebb történetet kaptak – különösen az utóbbi. A Végjáték ugyanis nem csak a Végtelen háborúban megindított eseménysort zárta le, s nem is csak a szűkebben vett Bosszúállók-filmeket, hanem az egész eddigi, 22 filmből álló roppant történetet, melyet Feige Végtelen-saga néven nevetett meg. Nem véletlenül ajánlották a Russo testvérek a film marketingkampánya előtt, hogy érdemes a mozi előtt újrázni a teljes Marvel Filmes Univerzumot: rengeteg visszatérő szereplő, utalás, easter egg gondoskodott arról, hogy a 3 órás film egy 11 éves projektet zárjon le, s tette ezt a legnagyobb tisztelettel. Tisztelettel mind a karakterek, mind a rajongók irányában, akik évről évre 2-3 filmre is mozijegyet váltanak, s újult lelkesedéssel várták merre is fut ki kedvenc hőseik története.
A film történetéről nem szeretnék semmit elárulni egyelőre, csupán annyit, hogy nem szabad a trailerben látottakból kiindulni, a film végig fenntartotta a meglepetések lehetőségét, így együtt izgulhattunk a hőseinkkel. Izgulhattunk, nosztalgiázhattunk, sírhattunk és nevethettünk. Igen, nevethettünk is, ugyanis ebben az alapvetően tragikus, csettintés utáni világban is jópár olyan jelenettel örvendeztettek meg a készítők, mely nevetésre adott okot. Néhol az az érzésem, hogy nem csak James Gunn, hanem Taika Waititi hatása is érződik a poénokon, na és a hangulaton. A film hangulata ennek ellenére messzemenően komoly maradt, s hasonló módon játszott az érzelmekkel, mint a Végtelen háború. A történet helyett talán a hangsúly inkább a karakterfejlődés irányába mozdult el, de ezt a filmet egyszerűen képtelenség lenne úgy kezelni, mint egy többitől független alkotás, s nem egy egész saga, egy egész korszak lezárása!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
