ScreenKnights

Aki látott az úgynevezett Disney Klasszikusok közül akár egyet is moziban a ’80-as, ’90-es években gyermek/kamasz/fiatal felnőtt korában és szerette, annak mindenképp ajánlatos megnéznie az élőszereplős remake-et. 

Remake bizony a javából. A gyártó – ígéretéhez híven – követte az 1992-es mese cselekményét, díszletét, karaktereit és természetesen – ezek után nem nagy meglepetés, de – a műfaj elengedhetetlen (betét)dalai is felcsendülnek annak rendje és módja szerint. Két új rövidke énekes szösszenet került be, amely újdonságot jelent, azok azonban sem hosszúak, sem zavarók nem voltak. (Igen, az Új élmény/ Whole New Worlda régi, ahogy a már-már giccsbe hajló szökellő palackorrú delfinek tánca is).

Az élőszereplős karakterek hozták a tőlük elvártakat, elégedettek lehetünk Aladdinnal, Jázminnal és Ginivel. Némi kifogással élnénk azonban Jaffar karakterét illetően. A rajzfilmben egy nagyon karakteres arcú, rátarti, de jóhumorú „főgonoszt” kaptunk, akit kicsit még lehetett is szeretni a velejéig romlott madarával. Ezt viszont sajnos szerintünk a Marwan Kendzari által jegyzett „új” Jaffar nem hogy nem hozta, de sajnos elég felejthető és gyenge is lett a szereplése.

Aladdin karaktere, Agraba kedves utcafiúja és Ababwa esetlen hercege az elvártaknak megfelelően volt felépítve, Mena Massoud hozta a csupaszív karaktert. A Jázmin hercegnőt alakító Naomi Scott akkor is megmentette volna a filmet, ha az esetleg nem sikerült volna ennyire szórakoztatóra. 

Jelen sorok szerzője, amikor megtudta, hogy a rendezői széket Guy Ritchie kapta egy kicsit aggódott. De azt kell mondjam, a félelem alaptalan volt. Néhány jelenet olyan „gájricsis” lett, (Aladdin bemutatkozó dala alatti menekülős jelenet, valamint Jázmin rövid szólója, amikor rájön, hogy a közel-keleti női jogok élharcosa lehet) azokat a film azonban simán elbírta, nem volt sem sok, sem kevés.

A CGI karakterek készítői előtt le a kalappal, Rajah néha kicsit természetellenesen mozgott, Abu és Szőnyeg imádni való kettőse miatt azonban megbocsátunk mindent nekik. A szinkron először furcsa volt, az első éneked résznél ez az érzés elmúlt

És akkor következzék az élőszereplő és a CGI szerelemgyermekeként napvilágot látott Gin. Will Smith örömjátéka volt film. Egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy ezt ne azért vállalta volna mert imádja csinálni. Tudja is hogy mit lehet elvárni a karaktertől, kihozza belőle a maximumot, néha még kicsit többet is. Nálunk a tánc-csatát (?) – dance battle – egyértelműen és toronymagasan Gini nyerte, Aladdin és Jázmin pávatánca ide vagy oda. 

Szólni kell továbbá a díszletes csapatról és a kosztümkészítőkről is. Előbbi nagyrésze nyilván számítógéppel készült, utóbbi megálmodója és kivitelezője előtt azonban le a kalappal. Pazar, fényűző, díszes, de ízléses, autentikus jegyeket magán hordó ruhakölteményekben parádéztak mind a női, mind a férfi szereplők. 

Összeségében egy nagyon szerethető alkotás, a cselekmény miatt nem kell izgulni, így lehet nyugodtan énekelgetni a jól ismert dalokat és gyönyörködni a középkori Közel-Kelet meseszerű világának megelevenedésében.